Mire jó a diófalevél?

A diófa, amelyet évszázadokon át elsősorban terméséért tartottak becsben, az elmúlt néhány évben a legfontosabb gyógynövények egyikévé vált – amennyiben a hazai forgalmi adatokból indulunk ki. Számos, lelkes amatőrök által szerkesztett honlapon találhatunk információt arról, mire is jó a diófalevél: a vélt gyógyhatások az arcüreggyulladástól a májcisztán át a rák gyógyításáig terjednek. Sajnos, a gyógyhatásokkal kapcsolatos állítások zöme légből kapott, ezért röviden összefoglaljuk, mire is lehet jó a levélből készített tea.

A diófa a Balkán félszigeten és Ázsiában honos növény, amelyet mára a világ számos területén meghonosítottak. Termése jelentős tápértéke miatt értékes táplálék, de jelen írásban nem erre, hanem a gyógyhatás reményében felhasznált levél összetevőire koncentrálunk. Jellegzetes tartalomanyagai a cserzőanyagok, a fenolos savak és a juglonszármazékok. Utóbbiak a felelősek azért, hogy a diófák alatt az aljnövényzet kipusztul – ha a lehullt leveleket nem gyűjtik össze, a belőlük kioldódó juglonszármazékok mérgező hatással vannak a lágyszárú növényekre. Ez az ún. allelopátiás hatás.

A diólevélben található cserzőanyagok összefüggésbe hozhatóak a népi gyógyászati felhasználással. A diófalevél teáját ugyanis legelterjedtebben bélférgesség, bőrgyulladások, szájüregi gyulladások és -fertőzések kezelésére használták. A cserzőanyagok kórokozó- és féregellenes hatásuk, valamint helyi gyulladáscsökkentő aktivitásuk révén hasznosak lehetnek a felsorolt állapotokban. Ugyanezek az anyagok a széles körben ismert, izzadáscsökkentőként való alkalmazásban is szerepet játszhatnak. Számos, kevésbé elterjedt felhasználási cél (pl. asztmaellenes hatás, reumás fájdalmak) esetén viszont jelen tudásunk alapján nem valószínűsíthető a hatásosság.

Manapság leginkább a diólevél cukorbetegség-ellenes hatása van az érdeklődés homlokterében.  A népi gyógyászatban is használták ilyen céllal, és számos in vitro és állatkísérlet eredménye is arra utalt, hogy a diólevél kivonata valóban rendelkezhet vércukorszint-csökkentő hatással. Mindez azonban nem lenne elegendő, mivel cukorbetegségben csak olyan szer alkalmazható, amelynek hatását, annak mértékét és biztonságosságát emberen is vizsgálják és igazolják.

Nos, úgy tűnik, a diólevél megtette az első lépéseket azon az úton, hogy cukorbetegségben alkalmazható növényként tartsák számon. Nemrég publikáltak két cikket, amelyekben II. típusú cukorbetegeken tanulmányozták a diófalevél kivonatának hatásosságát. Az egyik vizsgálatban a betegek egyik csoportja napi 200 mg száraz (vízzel készült) diólevél-kivonatot kapott, a másik csoport ugyanolyan kinézetű, hatóanyagot nem tartalmazó kapszulát (placebót). 3 hónap kezelés után a kezelést kapott betegeknek alacsonyabb volt az éhomi vércukorszintje, sőt, a terápia hosszú távú hatásosságát igazoló glikált hemoglogin (HbA1c) koncentrációja is. A másik, hasonló elrendezésű vizsgálatban ugyanezeket a hatásokat figyelték meg, de az inzulinszint növekedését is kimutatták, ami magyarázatot adhat a vércukorszint-csökkentő hatásra.

Bár még távol állunk attól, hogy meg tudjuk magyarázni a hatás pontos módját, és a hatóanyagok sem ismertek (így a pontos adagolás is nehezen oldható meg), reményt keltőek ezek az eredmények. A hatásosság bizonyításához szükséges, nagyobb beteganyagon elvégzendő vizsgálatokon kívül elengedhetetlen, hogy a biztonságosságot is igazolják tartós használat esetén. Cukorbetegek esetén élethosszig tartó kezelésre van szükség, ezért meg kell bizonyosodni arról, hogy a korábban a népi gyógyászatban nem jellemző (tartós) alkalmazás sem veszélyezteti a fogyasztók egészségét. Az Európai Gyógyszerügynökség gyógynövényszakértői a jelenlegi bizonyítékok fényében bőrpanaszok kezelésében és izzadás csökkentésére javasolják használatát. Úgy tűnik azonban, nem ez lesz az utolsó szó a dió gyógyászati alkalmazásának történetében.

Egyetemi docens
Szegedi Tudományegyetem, Gyógyszerésztudományi Kar,
Farmakognóziai Intézet

21 cikk

Cimkék ,

Az alábbi cikkeket olvasta már?

Top